„Nem vagyok szócső”
Interjú Kertész Anna újságíró-szerkesztővel
„Harcos, emberi jogi aktivista és őszinte” – jellemzi magát Kertész Anna, aki az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) végzett újságíróként, valamint párhuzamos képzésben a Corvinus Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán tanult. Már ekkor nagyon érdekelte a külpolitika és az emberi jogok, s tudta, hogy újságíróként nem szeretné követni azt az utat, amelyet a tanárai próbálnak kikövezni számára. Anna nem bulvár- vagy sportterületen akart elhelyezkedni, még csak nem is női témákról szeretett volna írni, hanem olyan társadalmi kérdésekről, amelyekről a médiában csak elvétve lehetett hallani, pedig meg lehetett volna kérdezni rengeteg szakembert, akik tudását még csak egy viszonylag szűk réteg ismerhette.
Anna hiányolta az információátadást, ezért 2009-ben úgy döntött, hogy megalapítja Magyarország első, fiatalok által szerkesztett emberi jogi magazinját, a Humanát, majd nem sokkal később elindította Kontúr című rádiós műsorát is. Célul tűzte ki, hogy közelebb hozza az emberi jogokat az emberekhez, főleg a fiatalokhoz. Szerette volna megmutatni, hogy nemcsak adakozni, de pro és kontra érvek mentén vitázni is lehet adott társadalmi témában. „Az akkori közélet még viszonylag hálás volt, nem szították annyira az ellentétet, amely most érezhető, nem számított szitokszónak az, ha valaki emberi jogokkal akart foglalkozni” – mondja Anna, akivel az újságírásról, a rádiózásról, a magyar közéletről, a kommentelési szokásokról, illetve napjaink Magyarországáról beszélgettünk.
„Nem létezett számunkra tabutéma”
A Humana Magazin önkéntes alapon szerveződött, az ELTE-s csoporttársaiddal kezdted, majd a csapat lassan lecserélődött, az azonban nem változott, hogy a mai napig önkéntesek írják a cikkeket, tartják a képzéseket. Kérlek, mesélj arról, hogy hogyan tudott egy csapat frissen végzett újságíró elindítani egy nyomtatott kiadványt.
Öten kezdtünk ötletelni, majd berántottuk azokat az ismerőseinket, akikről tudtuk, hogy lelkesednek a munkánkért. Eleinte elsősorban nyomtatott magazinokat jelentettünk meg havi rendszereséggel, köszönhetően annak, hogy elnyertünk egy európai uniós pályázatot. Minden lapszám egy-egy emberi jogi téma köré épült, az elsőben például az emberi jogokat jártuk körül, hiszen mi magunk sem tudtuk azokat definiálni, mert azokat a mindennapi életben mindenki eltérő módon értelmezte. A témákat kreatív és innovatív módon próbáltuk megközelíteni, nem egy igazi, hierarchikusan felépülő szerkesztőségben dolgoztunk, nem szabtunk határokat, mindenki maga dönthette el, miről ír. Hivatalosan én láttam el ugyan a főszerkesztői teendőket, de a lapszámok közös gondolkodás eredményeként születtek, s nem létezett számunkra tabutéma.
Mely műfajokban alkottatok leginkább?
Mindenki maga dönthette el, milyen műfajú cikket ír. Számunkra a Humana a folyamatos tanulást is jelentette, hiszen akkor sajátítottuk el igazán a gyakorlatban azt, hogy hogyan kell riportokat, interjúkat készíteni. Idővel aztán mindenkiben kialakult, hogy a riport, az interjú vagy épp a kritika műfaja áll hozzá közelebb. Én például interjúzni szerettem, amiben közrejátszott az is, hogy 2010-ben elkezdtem rádiózni. Azóta vezetem a Kontúr című műsort a Tilos Rádióban (Tilos).
„A Tilos egy oázis azok számára, akik igazi tartalmakat akarnak gyártani”
Milyen új dimenziókat nyitott meg előtted a rádiózás?
Nekem idővel a magazin túl „megszerkesztett” lett. Például az interjún elhangzottakat teljesen át lehet írni, élő adásban viszont ha az illető kimondott valamit – még ha nem is akarta –, akkor azt nem vonhatta vissza. A rádiós interjúnál fontos a dinamika, az, hogy hogyan kérdezek, a kérdést mikor teszem fel. Engem elvarázsolt az tudat, hogy ha az adott pillanatban nem teszek fel egy adott kérdést, akkor két perc múlva már nem biztos, hogy fel tudom tenni.
Hogyan készültél fel az első rádiós interjú(k)ra?
Akkor még ketten vezettük a műsort, és emlékszem, leírtunk mindent szó szerint, még a köszönést is. Egy szociológust kérdeztünk, aki rögtön az első kérdésnél azt mondta, hogy ennek a kérdésnek így nincs semmi értelme. A stúdióban megfagyott a levegő, és azon gondolkodtunk, hogy ilyenkor mit tehetünk. Borzasztó élmény volt. Valahogyan végigszenvedtük az első fél órát, zenéltünk, és a szünet alatt megkérdeztem a vendégünket, hogy szeretné-e folytatni a beszélgetést vagy inkább fejezzük be. Mondta, hogy folytassuk, szerencsére, valahogyan átlendültünk a holtponton. A következő alkalommal már nem féltem annyira, de a mai napig felkészülök minden interjúra, nincs olyan, hogy beülök és majd lesz valami.
Milyen típusú adásokat készítesz?
Kétfajta adást gyártok: tematikus és portréműsorokat. Előbbi esetében szakértőkkel beszélgetek adott témában, amelyből fel kell készülnöm; meg kell néznem a pro és kontra érveket, hogy tudjam irányítani a beszélgetést. Ezt a típusú műsort már könnyen szerkesztem, most a portrézás érdekel nagyon. Igazi kihívás az, hogy másfél órán át kell beszélgetnem valakivel az életéről, miközben ő ezt nem feltétlenül akarja megosztani a nyilvánossággal. A portrék esetében mindig egy vendég érkezik a stúdióba, róla szól a műsor. Ilyenkor mindig nagyon felkészülök, ha valakit ismerek az ismeretségi körében, akkor felhívom és megkérem, hogy meséljen róla. Az interjúnál a legjobb start az, ha tudsz valami személyeset kérdezni, amiből látja, hogy te tényleg érdeklődsz, te el akarod érni őt és hallgatni akarod, mi mindent akar elmondani neked.
Milyen vezérfonal mentén választod ki a témákat és/vagy az interjúalanyokat?
A Tilos nekem egy játszótér. Senki nem szól bele, mit csinálok. Nem olyan rég például egy operettszerzőt hívtam a műsorba. A vele készült az adás az egyik legjobb lett! Másfél órán keresztül beszélgettünk operáról, közéletről, finanszírozásról, kultúráról és természetesen róla. Talán már mondhatom azt, hogy kezdem azt érezni, hogy jó a riporteri szaglásom, kiszagolom, ki az az ember, aki érdekes. Ha én érdekesnek találom őt, akkor a hallgatók is, hiszen tudok úgy kérdezni, hogy izgalmas legyen a beszélgetés, hogy valahová eljussunk.
Tematikus műsorokat elsősorban aktuális témában (például kórházi fertőzések) készítek, de gyakran éppen azért döntök más mellett, mert már mindenhonnan az adott téma folyik. A menekültügy sokáig tematizálta a sajtót. Én előtte rengeteg adást készítettem ebben a témában, és az éreztem, nincs már mit mondani. Teljesen felesleges ugyanazokat a köröket megfutni újra és újra.
Mit értesz ezalatt?
A 2011-es évtől elutasítás tapasztalható a kormányzat részéről, tehát nem tudom meghallgatni, hogy különböző szakpolitikusok miért hoztak meg bizonyos döntéseket. Emiatt mindig civilek jönnek a műsorba, ők elmondják, mennyire rossz a helyzet, hogy nem lehet semmit sem csinálni, majd a végén oda lyukadunk ki, hogy innen el kell menni. Néhány adás után megunod ezt, és kell valami, ami valamelyest kirángat ebből a helyzetből. Ezért készült műsor az amerikai elnökválasztásról, vagy hívtam meg tehetséges fiatalokat, hogy a projektjeikről meséljenek. Nem feledkezem meg arról, hogy ez a kép felemás, fontos arról is beszélni, ha valami nem működik, csak nem tudom megcsinálni a huszonnyolcadik műsort a hajléktalanságról anélkül, hogy megkérdezném a döntéshozókat. Maximum fel tudom olvasni az előtte kiadott nyilatkozatot, amelyre mi reflektálunk a stúdióban, de ez tönkretesz rengeteg adást.
Elég lehetetlennek tűnik, de nem lehetne rávenni őket, hogy mégis beszéljenek?
Most tiltottak ki újságírókat a parlamentből, pedig az újságírók egy részének igenis az a feladata, hogy az aktuális közügyekkel foglalkozzon, oknyomozó legyen. Azért küzdjön, hogy átlátható legyen az állam. Az ebbe a csoportba tartozó újságírók ellenőrző feladatot látnak el, jelen pillanatban viszont nagyon sokan ezt nem tudják teljesíteni. Ez már egy nagyon sokadik lépcsője a folyamatnak, csak kérdezni tudjuk, ezt így mégis hogyan. Azt nem tudom, hogyan lehetne ösztönözni a politikusokat. Ha valamiért mégis eljönnek a műsorba, akkor csak a saját üzenetüket mondják, valódi párbeszéd nincs, szóval nagyon nehéz most újságírónak lenni Magyarországon.
Olyan valaha előfordult, hogy a politikusok maguk jelentkeztek vendégnek a műsorba?
A 2010-es magyarországi országgyűlési választások előtt mindenki jelezte, hogy jönni akar, de ez meg a másik véglet. Nem vagyok szócső! Ne azért jöjjenek a műsorba, hogy elmondják, mennyire fantasztikusak, hanem az előtte lévő négy évben vitassuk meg a társadalmat érintő fontos témákat. Álljanak oda a mikrofon elé és vállalják fel, hogy rossz döntést hoztak, vagy mondják el nekem, hogy miért nem volt az. De többnyire ezek a döntések véthetetlenek, és azért nem állnak ki és nyilatkoznak, mert ezt ők is tudják. Bizonyos korrupciós ügyeket nem tudsz hogyan magyarázni. Nem lehet.
Mit tapasztalsz, a hallgatókat még megmozgatják a közéleti kérdések?
Nem igazán, ők is megcsömörlöttek. A portréműsorokat és a drogpolitikai adásokat viszont kifejezetten szeretik, valamint ha egy-egy szakértő jön, akkor többen telefonálnak vagy a chaten írnak. Legutóbb Dr. Lux Ágnessel, az UNICEF Magyarország gyermekjogi vezetőjével, valamint Dr. Gyurkó Szilvia gyerekjogi aktivistával beszélgettem a gyermekbántalmazásról. Az egyik telefonáló azt kérdezte, hogy mit tegyen akkor, ha hallja, hogy a szomszédban folyamatosan verik a gyereket. Az ilyen típusú telefonhívásoknak mindig örülök, hiszen visszacsatolást kapok, hogy az információ, amelyet közölni szerettem volna, eljutott egy emberhez, aki ezután lépéseket fog tenni.
Tehát annak ellenére, hogy egyre több hírportál, online magazin, rádió- vagy épp tv-csatorna jelenik meg a piacon vagy azon kívül, a társadalmat érintő kérdések kapcsán az információ mégsem jut el az emberekhez…
Pontosan. Az információ többnyire nem jut el hozzájuk, pedig ők szeretnének segíteni, részt venni a témákkal kapcsolatos párbeszédben. Csupán meg kell adni nekik a kezdő lökést, tudatosítani kell bennük azt, hogy akár egy telefonhívással segíthetnek, viszont az üzenetet nem feltétlenül lehet direkt módon átadni, hanem úgy kell a beszélgetést irányítani, hogy szó essen arról, mit lehet tenni, kihez érdemes fordulni. A hallgatók nemcsak a támogatottságot érezhetik ily módon, hanem azt is, hogy jobb emberek lettek. Nem elhanyagolható szempont, hogy a saját személyük — jobbá tétele — is jelentős tényező a másokon való segítésben.
Akárhogyan is nézzük, a Tilos Rádió nem fősodorbeli rádióállomás, egy szubkultúra része, mondhatnánk, életérzés, éppen ezért kevesebb ember hallgatja. Miért gondoltad mégis azt, hogy az annak idején kalózrádióként indult Tilos az a rádió, ahová menned kell, hogy az égető társadalmi kérdésekről műsort csinálj?
Hú, hát mert nagyon jó fej emberek dolgoznak a Tilosban! De ez csak az egyik része. Számomra nagyon inspiráló az, hogy mindenki önkéntesként dolgozik. A Tilos egy oázis azok számára, akik igazi tartalmakat (kisebbségi, komolyabb beszélgetéseket felvonultató, oknyomozó vagy épp elképesztően jó zenei műsorokat) akarnak gyártani. Ehhez csupán néhány eléggé „laza” szabályt kell betartani. Igaz, az adásokat főként budapesti férfiak hallgatják, többnyire huszonöt éven felüliek, a női hallgatók aránya pedig elég alacsony sajnos. Nem tudunk mindenkit elérni, de reméljük, sokakban változást tudunk elindítani, és ők aztán hatnak a környezetükben élőkre is.
Említetted, hogy most a portréműsorok készítésével kísérletezel, érdekes emberi sorsokat szeretnél bemutatni a hallgatóidnak, amivel ugyancsak cselekvésre tudod őket ösztönözni. Mi lehet a szakmai fejlődésed következő szakasza?
A podcastek gyártása lehetne az új irány. A podcast nagyon jól szerkesztett, ütős, rövid és izgalmas témákat körüljáró online műfaj. Szívesen kipróbálnám magam benne, azt viszont még nem tudom, hogyan lehetne a magyar közönséggel is megszerettetni. A hazánkban jelenleg sugárzott podcastek többsége egyáltalán nem különbözik a már ismert beszélgetős műsoroktól. Sokat lehetne tanulni külföldi példákból, amelyek készítői megszólaltatják azokat az embereket, akikről a műsor egyébként szól. Ez mindenképp hiányzik a műsoromból. Sajnos akkor, amikor civilekkel beszélgetünk bizonyos társadalmi csoportokról, az érintetteket csak ritkán tudjuk megszólaltatni, pedig velük kellene beszélgetni, nekik, s nem nekünk kellene elmondanunk azt, hogy hogyan látják a világot. A podcast tehát remek lehetőséget teremt arra, hogy ez megtörténjen. Ugyan hihetetlen mennyiségű energiát emészt fel a készítése, viszont mindenképpen megéri. Számomra Sarah Koenig amerikai újságíró Serial című oknyomozó podcastje a leghitelesebb. Bizonyosan sok aktát kell átolvasni, illetve több interjút kell készíteni ahhoz, hogy ilyen minőségben tudjunk tartalmat gyártani.
Kiknek a munkásságát követed még figyelemmel?
John Oliverét, aki az HBO-n vezeti a Last Week Tonight With John Oliver című talk show-t, amelyben a már annyiszor emlegetett társadalmi témákat boncolgatják, témákat, amelyekről mindenki gondol valamit, de beszélni mégsem szeretnek róla. John Oliver – Jon Stewarthoz és Stephen Colbert amerikai politikai talk show házigazdákhoz hasonlóan – azt vette észre, hogy ahhoz, hogy az emberek figyelmét fel tudja kelteni, a kényes témákat könnyed hangvétellel, szórakoztatóan kell felvezetni. Továbbá az ember befogadóképességét figyelembe véve építi fel műsorait. Egy témát nagyjából három percig elemez, s nem terheli a nézőket számokkal, adatokkal és statisztikákkal sem. Végezetül az együttes felháborodás után cselekvésre ösztönöz. Elindít például egy Twitter-cunamit, ahol mond egy „hashtaget”, amelyet az emberek elkezdenek használni tweeteléskor. Ilyen tartalmakat szeretnék látni a magyar médiában.
„Magyarországon sajnos nincsen vitakultúra”
Magyarországon a Twitter még csak most kezd elterjedni igazán, az internetezők egyelőre a Facebookot részesítik előnyben.
A Facebook fontos katalizátor, egyrészt megkönnyíti a különféle szervezetek, közszereplők, pártok, stb. számára az emberekkel (követőikkel) való kommunikációt, másrészt segíti a társadalmi szerveződéseket, amelyek bizonyos ügyeket képviselnek. Azonban a Facebook borzasztóan átalakította azt, hogy az emberek mennyire képesek megvédeni az érdekeiket. Ma már sokan csak „egy lájkot nyomnak”, ezzel jelezve, hogy valamivel egyetértenek vagy valamit elleneznek, de a tüntetésre már nem mennek el. Ráadásul a Facebook átalakított algoritmusa miatt egyre nehezebben lehet elérni az embereket. Most már nem érdemes például YouTube-videókat beágyazni, hanem célszerű egyszerre a Facebookra feltölteni a tartalmat, mert a nem Facebook-tartalmak hátrébb sorolódnak, tehát kevesebb emberhez jutnak el. Tanúi vagyunk annak, hogy a Facebook egy-egy új pluszfunkciójával hogyan próbálja legyőzni a vetélytársait, miközben mi is egyre inkább kiszolgáltatottabbakká válunk tartalomszolgáltatóként és magánemberként egyaránt.
A kommentek az online tartalomszolgáltatás „természetes” velejárói. Korábban azt tapasztalhattuk, hogy az online médiumok inkább letiltják a hozzászólás lehetőségét, mivel a magyar Alkotmánybíróság (Ab) kimondta, hogy a tartalomszolgáltatók felelősek az internetes oldalaikon megjelenő, harmadik személyek által bejegyzett kommentekért. Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) egyhangúlag elfogadott ítélete szerint viszont ezzel a döntéssel a magyar hatóságok megsértették a véleménynyilvánítás szabadságát. Érdemes a sértő, szitkozódó kommentekre reagálni akár szervezetként, akár magánemberként?
A kommentelés annyira sokrétű jelenség, hogy nem könnyű állást foglalni. Nyilván nincsen értelme reagálni a szitkozódó, sértő hozzászólásokra, indulattal szemben nem tudsz mit csinálni. Egy szervezet akkor örülhet, ha a követőiből kialakul egy olyanközösség, amelynek tagjai fellépnek és érvekkel alátámasztva bizonyítják a trollnak, hogy amit mond, az nem igaz. Ezt még ritkán tapasztalhatjuk itthon, Magyarországon sajnos nincsen vitakultúra, nem azt látom, hogy érvek ütköznének egymással. De ugyanez tapasztalható egy kocsmai beszélgetés esetében is. Ha valaki sörözés közben elkezd indulatból beszélni, akkor megöli a vitát.
Te megtanultad távolságtartással kezelni a kommenteket?
Engem mindig megérintenek, én borzasztóan érzelmes ember vagyok. Elkeserítenek, dühös, szomorú és frusztrált leszek. Sajnos, nekem ezt nem sikerült levetkőznöm az évek alatt. Én sosem értem azt, amikor egy híresség azt mondja, hogy ő megtanult ezzel együtt élni, hogy ő fel sem veszi, ha valami negatívat írnak róla. Azt gondolom, hogy az ember személyisége alapvetően sérülékeny, és ezt igenis fel lehet vállalni. Mondhatja az ember, hogy rosszulesik, mert a visszacsatolás, amelyet kap, az rossz. Például ha egy hároméves győztes pernek az a végeredménye, hogy a gyereket sikerül visszahelyezni a családjába, s a poszt alá odaírja valaki, hogy „persze, büdös cigány”, akkor értetlenül állsz, hogy hát ő nem érti, miről is van szó. Kétségbeejtő. Legalábbis rajtam ez az érzés szokott úrrá lenni.
A másik elszomorító tény az, hogy a statisztikák azt mutatják, hogy 70 százalék az aránya a fröcsögős „tartalmakat gyártó” kommentelőknek. Erre mi – én és a hozzám hasonló gondolkodású emberek nem reagálunk, ezért aztán az üzenőfalon huszonöt kommentből huszonkettő gyalázkodó. Emiatt a passzivitás miatt nagyon torz kép alakul ki a magyar társadalomról. De nem ez a magyar társadalom, ez egy frusztrált réteg, amelynek tagjai folyamatosan kommentelnek, mert nekik ez „jót tesz”. Közben torzul a kép, s a többiek mind azt hiszik, hogy egyedül vannak. „Hol találom a hozzám hasonlóan gondolkodó embereket, akik viszont szeretnének beszélgetni?” kérdezhetik maguktól sokan. Én bizakodom azért, csak történik valami, csak kimozdítja valami az embereket (minket) ebből az állóvízből.
